Az a felismerés, hogy a Vezúv vulkáni tufáinak porát mésszel és bizonyos adalékokkal keverve, víz hatására sőt víz alatt is megkeményedő kötőanyagot állítsanak elő, lehetővé tette a hatalmas római birodalom gigantikus építkezéseit, a mai szemmel is impozáns ivóvízhálózat létrehozását, vagy például olyan épületek létrehozását mint az I. században épült római Pantheon, melynek kupolája ebből az “ősbetonból” készült. A 43,5 m-es fesztávolságát 1500 évig nem sikerült felülmúlni, mind a mai napig teljes épségben megtekinthető.

Ezeknek az ún. hidraulikus kötőanyagoknak az alkalmazása a középkorban szinte teljesen feledésbe merült. A XVIII. században először Angliában és Franciaországban -összefüggésben az ipari forradalmakkal- kezdtek el ismét foglalkozni a cementtel és a betonnal, mint építőanyaggal.